Alám került… bármennyire is nem akarta…
Ha már egyszer pénteken nem sikerült… így lett belőle szombat. Már a hegyifutásomból. De csak azért, hogy ne legyen féloldalas, bevállaltam hozzá a Velencei –tó-kört brinyóval.
Pontosabban nem az egész kört, mert csak az északi oldalon tekertem, de ott oda-vissza, hegyet-völgyet.
Megint érzetem magamban az „idenekemazoroszlánt” szindrómát… Amikor már előre spanol az adrenalin, amikor szét akar vetni a mozoghatnék.
Délután négykor feszültem föl a cangámra, tekertem egy órát, hogy odaérjek, aztán indultam a hegynek. Régről – amikor még arra kutyáztam – emlékeztem, hogy cirka merre találom a kilátót, így bátran vágtam neki. Kb be is tudtam lőni, hogy az nekem pont jó táv lesz… vissza is érek sötétedés előtt, hogy még egy órát tudjak cangán haladni hazának.
Olyan bőszen, indultam a Velencei hegységnek, mintha csak a síkra készülnék. Igaz… hogy máshogy is lehetett volna, hiszen eddig halvány lövésem sem akadt, hogy ezt máshogyan kéne.
Megint ösztönszerűen tettem… azok még annyira nem vertek át.
De a hegy odatette a magáét, egyáltalán nem adta olcsón a bőrét. Gyerekek… én még ilyet nem éreztem! Időnként, amikor felfelé haladtam, a legmeredekebb szakaszoknál – különben ne is annyira hegynek… mint inkább jóóó nagy és erős dombnak gondold – azt hittem, hogy a sebességem inkább sétálási tartományba illik, de a lényeg, hogy futást csináltam. Nehéz ezt így átadni, de mégis… Próbáld ki! Gyalogolj gyorsan, vagy fuss lassan. Más… tök más!
Nagyon érdekesen rendeződnek a gondolatok is közben, mint egy síkfutás esetén. A hegynél előtted egy nagy fal… ami tetejénél nem látsz tovább. Nem egy baromi hosszú szakasz, amiben résztávokat nézel ki, hogy kibírd, hanem egy állat fal előtted, ami azt kérdezi, hogy te, vagy ő fog győzni?
Hát… kispajtás… ha most kérdezed, lehet, hogy nem annyira lesz a kedvenc terepem?!? Illetve megint csak nem tudom… mert ez is sokat adott. Mást, de sokat!
Közben… amikor gyűrtem felfelé – amikor éppen szétszakadni akart a tüdőm, amikor azt hittem, hogy egy lépéssel sincs bennem több felfelé – akkor megint kicsit megindult lefelé az út, hogy kipihentessen az újabb emelkedő érdekében. Végig érzetem, hogy annyit erősödöm közben, amennyit bármi mással nem tudtam volna elérni.
A tempóm a csigáéhoz konvergált.. de bele itt sem álltam. Haladtam, ahogy haladni tudtam. Volt szakasz, ahol futás-imitációnak tűnhetett, de én tudom, hogy az futás volt!
Gyilkos, igen gyilkos!
De a legnagyobb bajom az, hogy átépítették a környéket és nem tudtam a kitervelt kilátó felé haladni. Mentem, amerre láttam, de óvatosan kellett, hiszen simán el lehet tévedni egy ekkora környéken. Rajtam meg ott volt még a sötétedés is…
De valami elképesztően szép hely ez a Velencei – hegység… érdemes lesz többször jönni, felderítenem az egészet…
Mert az, hogy jövök még… az tutter!
Az időm és távom viccesen sikerült… de innen szép értékelhetőt alakítani!
0:58 perc / 4.9 km… hallod?? Vicces…
+ 38 km bringa.
